Volt nekem egy kuytám a Lollipop. Nem is akármilyen kutya volt, nekem ő volt a kutya. Mindig ott volt ahol én. Kivéve ha nem tudott kinyújtózni a kanapén az összes nyolc kilójával, mert olyankor egy-két jól irányzott, és diszkrét rúgással adta tudtomra, hogy jó lenne, ha arrébb mennék, de csak egy kicsit. Örökbe fogadott kutya volt. Először a nevébe szerettem bele. Hiszen akit Lollipopnak hívnak az csak jó fejlehet, és hát nem csalódtam.
Egyik kedvenc tevékenysége a békák kergetése volt az udvaron, szigorúan sötétdés után. A legboldogabb akkor volt, amikor nem voltam elég szemfüles és még meg is tudta nyalogatni őket. Ennek én nem örültem, mert tiszta csatak volt utána a szakálla. Ráadásul nem is veszélytelen elfoglaltság. De hát szerintem az utolsó években ez tartotta életben. A füleit amennyire lehetett előre hegyezte, feneke az égnek állt és ezerrel csóválta a kis parafadugó nagyságú farkincáját. Szóval ilyen fura idillben éldegéltünk mi, Lollipop és a békák.
