Hiszem, hogy a művészet mindenkié. Akár értelmezésben, akár ha az alkotást folyamatát nézzük. Mindenkinek joga van hozzá. Értelemzésben nem tudjuk letagadni a saját hozott dolgainkat, és saját egyediségünket. Vegyük például az almáspitét. Nekem például a nagymamám jut róla eszembe és a fahéjas almás töltelék finom íze. Neked mi jut róla eszedbe? Lehet, hogy az, hogy mennyire nem szereted, vagy hogy a menzán kötelező volt megenni? (sic) És akkor még nem beszéltünk az alkotó saját belső világáról. Tehát akármit is gondolsz egy műről az nem lehet rossz vagy hibás az egyszerűen a tiéd. Persze más meg mást gondol róla ami meg az ő sajátja és lehet merőben más mint a tiéd. Tudsz követni? De ez jól van így.
A másik része az alkotás. Én nem tudok rajzolni. Gondolják, mondják sokan. Igazából nekem is van hova fejlődni bőven, ahogy mindenkinek. De ahhoz, hogy létrehozzunk valamit ahhoz megint csak jogunk van. Akár milyen is az. Nincsen csúnya alkotás, csak maximum lehetőség van a fejlődésre. Minden egyes alkotás tanít valamit. A legnagyobb kihívás szeretettel tekinteni az alkotásunkra az összes tökéletlenségével együtt. Mert ez is egy út. Azt mondják, hogy a tökéletesség ott van, ahol már sem rombolás nélkül elvenni, sem hozzáadni nem lehet az alkotáshoz. Eddig pedig eléggé hosszú és kacskaringós út vezet, élvezzük hát.
Végül pedig a harmadik felvonás. Mert ugye az alkotásban is vannak szabályok, tudjuk, hogy mivel milyen hatást érhetünk el. Beszélhetünk a színekről, betükről, kompozíciókról és még sok másról. Az egésznek van egy tanulható tudatos szintje is, ami nem feltétlenül könnyíti meg az első két pont megélését az egyén számára, mert tudja, érzi, hogy itt valami még valami van. És itt jön a képbe az önismeret. Minél inkább ismerjük önmagunkat annál inkább tudjuk élni a fenti két pontot.